Én tipikusan olyan ember vagyok, akinek sokan mondják el a problémáikat mert mindig meghallgatom és ha tudok, segítek. Végül is ezért lesz belőlem (remélhetőleg) pszichológus na. Nincs is ezzel baj, szeretek segíteni ha tudok. De néha kevésbé érzem magam segítőnek, de annál inkább lelki szemetesládának. Akibe úgy mindenki beleüríti az üríteni valóját aztán megy a dolgára. És akármennyire szeretek meghallgatni másokat, az azért megvisel amikor három-négy helyről zúdítják rám a negatív érzéseket. Sokszor érzem ilyenkor úgy, hogy ha most még valaki mond valami negatívat, én menten felrobbanok. De a robbanás valahogy sose jön el, mert amikor már úgy érzem hogy a szemetesláda túlcsordul, eszembe jut hogy milyen jó érzés az, amikor együtt sikerül megoldást találnunk a problémákra.
Most is olyanom van, hogy a túlcsordulás szélén áll az a bizonyos láda, szóval ez a bejegyzés arra szolgál hogy emlékeztessen - mindig mindent megoldunk mindenkivel. Lesz szemétnap hamarosan, csak még egy kicsit kell várni.
(furcsák a metaforáim hajnali mit tudom én mikor, nézzétek el nekem)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése