Moving out

3 nap múlva megyek Budapestre beköltözni a kollégiumba. Annyira hihetetlen. Az az igazság, hogy borzasztóan félek, de nagyon izgatott is vagyok! Egyszerre ijesztő és izgalmas belegondolni, hogy hamarosan én és 2 barátnőm együtt fogunk élni egy nagyvárosban, amit alig ismerünk, és ahol egyetemre fogunk járni. Még mindig nem igazán esett le, hogy ez tényleg meg fog történni, méghozzá hamarosan.
1.-jén beköltözünk és majd még 4.-e után jövünk haza. 6.-án megyünk vissza, és akkor már egy darabig nem leszünk Pécsen. 7.-én kezdődik a tanítás. Mikor történt ez?!

Just like that, hope was gone

A remény hal meg utoljára. De ha a remény meghal, mi marad?

Január óta szerveztünk egy nagyon jó barátnőmmel egy utat Londonba, jövő csütörtökön indultunk volna. Volt szállásunk foglalva, napokra le voltak osztva a programjaink. Január óta erre vártunk. Ez tartotta bennünk a lelket. Ha ez az út nem lebegett volna a szemem előtt amikor nehézzé váltak a dolgok, valószínűleg megbolondulok. De nem bolondultam. Na majd most.

6 nap lett volna vissza az utazásig, amire körülbelül azóta vágytam, mióta tudtam hogy mi az a London. Nem egészen egy hét választott el attól, hogy egy hetet eltölthessek a kedvenc városomban bámészkodva. Hat nap. És most az egész összedőlt.

Végül is csak 7 hónapja terveztük. Végül is csak 7 hónapja vártuk már. 

Végül is csak egy órája sírok. Tényleg semmiség.

Szemetesláda

Én tipikusan olyan ember vagyok, akinek sokan mondják el a problémáikat mert mindig meghallgatom és ha tudok, segítek. Végül is ezért lesz belőlem (remélhetőleg) pszichológus na. Nincs is ezzel baj, szeretek segíteni ha tudok. De néha kevésbé érzem magam segítőnek, de annál inkább lelki szemetesládának. Akibe úgy mindenki beleüríti az üríteni valóját aztán megy a dolgára. És akármennyire szeretek meghallgatni másokat, az azért megvisel amikor három-négy helyről zúdítják rám a negatív érzéseket. Sokszor érzem ilyenkor úgy, hogy ha most még valaki mond valami negatívat, én menten felrobbanok. De a robbanás valahogy sose jön el, mert amikor már úgy érzem hogy a szemetesláda túlcsordul, eszembe jut hogy milyen jó érzés az, amikor együtt sikerül megoldást találnunk a problémákra.
Most is olyanom van, hogy a túlcsordulás szélén áll az a bizonyos láda, szóval ez a bejegyzés arra szolgál hogy emlékeztessen - mindig mindent megoldunk mindenkivel. Lesz szemétnap hamarosan, csak még egy kicsit kell várni.

(furcsák a metaforáim hajnali mit tudom én mikor, nézzétek el nekem)