A túl késő

Tudod, nagyon szívesen elmondanám neked hogy mit érzek, de soha nem voltam jó a szavakkal - látod, most írás közben is cserben hagynak.
Az az igazság, hogy még magamnak sem tudom megfogalmazni. Hogy milyen érzés amikor reggel először meglátlak. Mindig köszönsz reggelente, nekem mindig. Hogy milyen nevetséges mennyiségű boldogsággal tölt el amikor hallom az idióta röhögésedet, főleg ha én idéztem elő azt.
Aztán néha elönt az az érzés, amit talán a reménytelenséggel tudnék azonosítani, szinte kettétép néha. De akkor felbukkansz és mintha minden problémám szerte foszlott volna és hirtelen, néhány pillanatra minden jó a világon.
Érdekes, hogy csak most tudom megfogalmazni hogy mit is érzek, amikor tudom hogy már túl késő.