Ma a kezünkbe kaptunk egy "verset" amit hetedikben írattak velünk. Teljesen megfeledkeztem arról hogy ilyet csináltunk szóval nagyon meglepett amikor jól ismert furcsa, ákom-bákom kézírásos alkotásommal találtam szembe magam. És akkor rájöttem hogy basszus ez hat éve volt és tizenkettedikes vagyok. És rádöbbentem hogy már csak körülbelül 7 hónapot lakom itthon ha minden úgy megy ahogy tervezem.
Nem nagyon tudnám megmondani hogy milyen érzés volt erre rájönni, olyan jó is meg rossz is. De legfőképp azt hiszem ijesztő. Hogy amíg benne voltunk addig a hat év gimnázium egy örökkévalóságnak tűnt aztán most meg a 12. utolsó félévében vagyunk és egyetemre jelentkezünk és számba vesszük a lehetőségeinket a továbbiakról. Iszonyatosan szürreális. De hát ennek is el kellett érkeznie, egyszer mindenki fel kell hogy nőjön. Csak nem gondoltam hogy ez velünk is ilyen hamar meg fog történni. De azt hiszem jól van ez így.
(a félreértések elkerülése végett; hatosztályos gimnáziumba járok)
