A túl késő

Tudod, nagyon szívesen elmondanám neked hogy mit érzek, de soha nem voltam jó a szavakkal - látod, most írás közben is cserben hagynak.
Az az igazság, hogy még magamnak sem tudom megfogalmazni. Hogy milyen érzés amikor reggel először meglátlak. Mindig köszönsz reggelente, nekem mindig. Hogy milyen nevetséges mennyiségű boldogsággal tölt el amikor hallom az idióta röhögésedet, főleg ha én idéztem elő azt.
Aztán néha elönt az az érzés, amit talán a reménytelenséggel tudnék azonosítani, szinte kettétép néha. De akkor felbukkansz és mintha minden problémám szerte foszlott volna és hirtelen, néhány pillanatra minden jó a világon.
Érdekes, hogy csak most tudom megfogalmazni hogy mit is érzek, amikor tudom hogy már túl késő.

A hazátlan ember

Érdekes dolog az, hogy annyi minden történik az ember életében. Hogy annyi minden köti egy helyre, oda amit otthonnak kéne nevezni és mégis, valamiért, úgy érzi hogy nem tartozik sehová. Hazátlan ember.
Család, barátok, még azt is merem mondani hogy társadalmi élet vesz körül minket nap mint nap és mégis. Mégis. Valami hiányzik. Az amitől ez az egész otthon lehetne.
Talán pont az hogy annyi minden köt egy helyre bennünket. Minden egyes apró tényező az életünkben azon fáradozik hogy véglegesen odabetonozzon arra a helyre aminek az otthonnak kéne lennie. És látod, mégsem tudunk elszakadni, nem teljesen. Inkább maradunk, hazátlan emberekként lebegve és keressük azt a valamit ami majd tényleg otthonná teszi azt az egy kis zugot a világban.

Üdvözlöm a Földön, fiatalember - válaszoltam - nyáron meleg van, télen hideg. Kerek, nedves és zsúfolt. Odakint, Joe, van vagy száz éve. Mindössze egy szabályról tudok: Az istenit, Joe, légy jó ember!